Érzem:idefújja a szél.
Könny tapad
arcomra,
Suttog, mesél.
Egy gyermek hangját hallom,
Ahogy hozzám
beszél.
Halk sírást neszel meg
fülem,
Sír a gyermek,mert elvesztett mindent.
Dédnagyapját
'56-ban,
S apját most,2006-ban.
A szélbe az Égbe
kiáltok.
Miért?!
S elkezd esni az eső,
Csorogni a
vér.
Már nem csak egy gyermek
hangját hallom,
Hanem százakat,ezreket,kik mind könyörögnek,
Hogy
segítsünk, halljuk meg őket!
Szivem egyre hevesebben
ver,
Arcomhoz,testemhez tapad a vér.
Tudom cselekednem
kell,
Mert eljött a tökéletes befejezés.
Be kell fejeznünk mit
őseink,
Annyi áldozat árán elkezdtek.
Nem szabad elbújnunk,
Ne
hagyjuk magunkat emberek!
Érzem:elállt az eső, a
szél.
A vér pedig már megalvadt.
Ez,egy örök fekete folt
marad.
Hallom Kárpátok furcsa
dalát,
Mi visszhangozza gyermekek kacaját,
Hát felnézek az Égre és
látom.
Hogy egyik szegletében Szivárvány fénylik,
Túl,minden
határon...
Március 15-e alkalmából... (egyik legjobb versemnek tartom)